Beszélgetés Csuka Pállal, a budapesti Semmelweis Egyetem Pető András Kar Kiemelt Nemzetközi és Nemzeti Szolgáltatási Központjának igazgatójával

A budapesti székhelyű, világszerte nagy elismertségnek örvendő Pető Intézet (Semmelweis Egyetem Pető András Kar) munkatársai tavaly ősszel a kopácsi Tangazdaság és Ifjúsági Központban tartottak tanácsadást és felméréseket a központi idegrendszeri sérülésekkel küzdő gyermekek és felnőttek számára, az elmúlt hetekben pedig intenzív fejlesztő és rehabilitációs munkát végeztek a programra jelentkezőkkel.

– Miről is szól a nemzetközi szinten elismert, jelenleg a Drávaszögbe is eljuttatott módszer?

– A Pető-módszer Pető András professzor nevéhez fűződik, ő az 1950-es években dolgozta ki ezt, ami egy központi idegrendszeri sérült gyermeknek vagy felnőttnek a rehabilitációjáról szól. Teljesen más szemszögből közelítette meg az embereket, egy teljes egységnek tekintette őket, nem bontotta le az addig szokásos módon a dolgokat, nem úgy vette, hogy egy rehabilitációnak van külön beszéd része, külön mozgás, külön érzékszervi része, hanem azt mondta, az embert egyben kell fejleszteni. Nagyon nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az agyi plaszticitást kihasználva meg lehet újból tanítani a mozgást, a beszédet, mindent. Ezt kovácsolta össze egy csoportos terápiába, ezért is nagyon különbözik a konduktív pedagógia az összes többi rehabilitációs terápiás módszertől, mert ez egy csoportterápia. Nincsenek speciális szakemberekre bontva a feladatok, hanem egy személyben a konduktor felel a gyereknek vagy a felnőttnek a mozgásáért, a beszédéért, a látásáért, a szem-kéz koordináció fejlesztéséért.

– A Pető-programon keresztül sikerült ezt a módszert eljuttatni Magyarország határain túlra is, többek között ide, a Drávaszögbe is.

– Így van. Ez egy 2014-ben indult program, amelyet Magyarország kormánya, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. a Pető Intézettel közreműködve hívott életre. A magyar államnak az volt a kérése, hogy a Kárpát-medence más országaiban élő magyarok is ugyanúgy hozzáférjenek ehhez a módszerhez, vagyis ingyenesen, mint otthon. Alanyi jogon jár minden magyar embernek az, hogy ezt a módszert „használja”, hogyha rákényszerül. 2014-ben elindultunk, először Kárpátaljára és Erdélybe, majd szép lassan mentünk tovább, és így most elértünk ide, a Drávaszögbe is, Kopács központtal létrehoztuk az ittenit, és igazából ez azt jelenti, hogy körbe is értük a Kárpát-medencét. Jelenleg a Kárpát-medence 18 városában csináljuk ezt a programot. A kollégák minden helyszínre egy háromhetes nevelésre mennek ki, és ezeken foglalkoznak a gyermekekkel és a felnőttekkel is.

– Melyek azok a betegségek, amelyekkel a leggyakrabban fordulnak Önökhöz, vagy amelyekben a módszer a legjobb eredményeket tudja elérni?

– A gyerekeknél jelentkezhet a központi idegrendszeri sérülés. Oxigénhiányos állapotról vagy születéskor agyvérzésről van szó, illetve a születés utáni közvetlen stádiumban, amiből eredően bénulások keletkeznek. A felnőtteknél ugyanúgy foglalkozunk stroke (agyvérzés) utáni állapottal, koponyasérülésből eredő mozgásszervi problémákkal, aztán itt van a sclerosis multiplex, a Parkinson-kór és a felnőttkori CP (Cerebralis paresis), vagyis a fiatal gyerek, aki megnő, felnőtt korában is jöhet hozzánk.

– Milyen eredményt kehet elérni egy ilyen háromhetes időszak alatt?

– Ez egy folyamat, ezeket a betegségeket nem lehet eltüntetni. A módszerrel nagyon sokat lehet javítani, és nekünk az a célunk, hogy minél önállóbb életet tudjunk megtanítani a gyerekeknek vagy a felnőtteknek. A három hét sokszor elég lehet sok mindenre. Azonban mindenki másképp fejlődik. Ha gyerekről van szó, akkor a szülőnek megtanítjuk, hogy mit tud otthon a három hét után tenni a gyerekkel, mire figyeljen oda, mi az, amit már megkövetelhet tőle. És amikor visszajövünk, folytatjuk a fejlesztését, jön a következő lépcső, ez a felnőtteknél is ugyanígy van.

– Főleg a felnőtteknél, azt gondolom, hogy sajnos a szégyenérzet is gátja lehet a segítségkérésnek a programba való jelentkezés miatt. Tapasztalnak ilyent? 

– Amikor mi elkezdtük, akkor nagyon sokszor találkoztunk azzal, hogy eljöttek hárman-négyen, de amikor elindítottuk a foglalkozást, kiderült, hogy a szomszédban is van még egy mozgássérült. Vagy például a szülők szégyellték a gyerek állapotát, de amikor látták, hogy a szomszéd gyereke is fejlődik, vagy az utcában lévő másik felnőttel is ez történik, akkor elkezdtek egymásnak szólni. Nagyon sok helyen odáig jutott a dolog, hogy várólista alakult ki, mert a termeknek is van befogadóképességük és a kollégáknak is, hogy mennyit tudnak ellátni. 2014 óta a Kárpát-medencében eddig már körülbelül 4500 gyerekkel és felnőttel foglalkozunk.

– Ki tudna emelni egy, az ezzel a módszerrel elért rendkívüli eredményt?

– Igazából nagyon sokat tudnék. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már 40 éve konduktorként is dolgozom. Rengeteg nagyon jó kis esemény történik az emberrel, és ez annyira tudja motiválni, hogy utána még jobban beleveti magát és csinálja. Például Erdélyben, Csíkszeredában az egyik nyári tábor alatt egy idős, agyvérzéses bácsi köszönt el tőlem azzal, hogy majd holnap is jön. Mondom neki, hogy jó. Elment, de két perc múlva rohant vissza: „Hú, Pali, baj van!” Kérdezem: „Mi a baj, Pista bácsi?” Azt mondja: „Hát véletlenül bent felejtettem a botomat”. Ugyanis kijött a kezelésről, nem kellett neki bot, elindult, és amikor beszállt az autóba, akkor vette észre, hogy nincs nála. Nagyon sok olyan gyerekünk is van, aki visszajön és megköszöni, hogy foglalkoztunk vele. Elvégzik az egyetemet, és alig látszik rajtuk, hogy gondjuk van, családot alapítanak és felépítik az önálló életüket.

A Pető Intézet (Semmelweis Egyetem Pető András Kar) horvátországi partnere a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fóruma (HMPF).